Most valószínűleg úgy kéne kezdeni, hogy írok pár sort magamról, de helyette egy rövid kis történettel gazdagítom a blog(unk) sorait. Most arról szeretnék mesélni, mik azok a tulajdonságaim, amire nem lehet rákeresni a Google-n.
Évekkel ezelőtt, amikor is elhatároztam, hogy lefutom a hegyi félmaratont, a testem még nem állt készen rá, mivel előtte még nem futottam ekkora távot, főleg nem dombon felfelé. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy el fogok indulni, már csak a történet kimenetelében nem voltam biztos. Akkoriban sokat néztem Rocky-t és engem is áthatott ez a versenyszellem: bármit le lehet győzni, csak akarni kell.
A rajthoz abba a cipőbe álltam, amibe sok-sok kilométert raktam már bele, sajnos a talpa az esős időben való futástól kezdett elválni a cipő többi részétől. Annak ellenére, hogy nem vagyok babonás ember, mégsem akartam lecserélni, a többiek intő szava ellenére sem. Úgy szerettem...
A verseny akadályait jól vettem, minden flottul ment, amíg – most jön a történetben a csavar – a cipőm talpa úgy nem gondolta, végleg megválik tőlem. Futásra teljesen alkalmatlan lett a cipő, minden egyes lépésnél begyűrtem magam alá, mindenbe beleakadt. Bár eleinte próbálkoztam benne tovább futni, míg be nem gyűrtem teljesen a lábam alá és pofára nem estem.
Úgy vártam ezt a versenyt, úgy be akartam magamnak bizonyítani, hogy képes vagyok rá, és most, a cél előtt kb 2 km-el sétálnom kell? Akkor eszembe jutott az a szlogen, ami az ajtómra van kiírva otthon:
Just do it.
A cipőmet hátrahagyva futottam tovább.
Valaki próbált már zokniban futni? Hát tudtam, hogy nekem sem fog menni, így a környezetemben lévő összes fűszálat beletömködtem a talpam alá a zokniba. A zoknimból sündisznó módjára lógtak ki a szálak minden irányba. Futottam tovább és akkor csak ez volt a lényeg: tovább.
A célban minden ember megrökönyödött a látványon, bár sok idejük nem volt rá, mert a cél után 3 lépéssel a zoknim teljesen szétszakadt a futástól – de nem ez számított. Csakis az, hogy megcsináltam! Lefutottam!
Életem további perceit, és nem csak a futás területén, ez a versenyszellem szabta meg. Így annak ellenére, hogy nem nevezném magamat nagyon okos embernek, ha minden jól megy, reaktorfizikus leszek a műegyetemen. A hírhedt BME-s ZH időszak ellenére is eljárok sportolni nap, mint nap, és az élet más területén sem okoz gondot, ha egy nagy kihívással találom szembe magamat. Tudjátok: Just do it!
