Szeptember 4!
Mióta elkezdődött a diáknagykövet pályafutásunk, mindenki erről a napról beszélt, bár akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy milyen élményben lesz részünk. Mintha csak tegnap lett volna, hogy kissé félszegen, esetlenül, de annál nagyobb lelkesedéssel érkeztünk meg a Városligetbe, az első helyszínbejárásunkra. Onnantól kezdve hirtelen felgyorsultak az események és hopp, máris szeptember lett. Pedig nem unatkoztunk a nyáron, hiszen részt vettünk 4 futóbulin, jó pár meetingen, csapatépítő estén, közös bulin, róttuk a szigetköröket, futottunk az UltraBalatonon és rengeteg órát töltöttünk együtt. Mégis mire észbe kaptunk, már ott álltunk a 26. Nike Félmaraton rajtjánál.
Mesivel, Henivel és Somával együtt foglaltuk el a helyünket a startnál, és alig vártuk, hogy elindulhassunk. Több ezer futó között kezdtük meg a Fuss Budapest Trió ránk eső, első etapját. A szurkolóktól és a feelingtől olyan extázisba estünk, hogy csak mosolyogtunk és annyit tudtunk egymásnak mondani, hogy "Úristen, ez mennyire kemény!!"
Annyira magával ragadott a látvány és az érzés, hogy mire magunkhoz tértünk, már meg is érkeztünk a váltóponthoz, és átadtuk a chipeket a társainknak. A mi kis csapatunk, azaz Gerencsér Lilla, Mizsér Fruzsina és jómagam alkotta trió, Izmosak névvel, 1:52:01-es időeredménnyel ért célba. :D
Az ambassadorok közül Deni csapata teljesítette a leggyorsabban a távot, de a többiek is rászolgáltak az elismerésre.
A Triót egyébként egy ismerősökből álló csapat nyerte meg, Holovics Ádám, Szabó Milán Gábor, Tomaschof Soma hármasa, akik 1:15:39-es idővel teljesítették a távot, esélyt sem adva az ellenfeleknek. Ezúton is gratulálok, fiúk!
Miután visszaértünk a versenyközpontba, és mindenki mindenkinek gratulált, leültem a cipőtesztes kamionhoz és percekig magamhoz se tértem. Megmagyarázhatatlan érzés fogott el, és sírni tudtam volna. Hogy örömömben, vagy bánatomban, nem tudtam volna megmondani. Valahogy a leírhatatlan öröm és a végtelen szomorúság kettősségével küzdöttem. Csak ültem, és néztem az engem körülvevő embereket: az éremmel a nyakukban sétáló futókat, a diáknagyköveteket, a futóbulikról ismerős arcokat, a piros pólóban dolgozó (ha szabad ilyet mondani) kollégákat, és csak azt kívántam, hogy soha ne érjen véget ez a nap.
Mindig csak a szeptember 4-ére koncentráltunk, és most, hogy ez a nap is elmúlni látszott, hirtelen kétségbeestem. A diáknagykövet társaim, a NIKE, a cipőtesztesek, a futóklubosok, a rendezvényes csapat, és a futóbarátok a mindennapjaim részeseivé váltak, rengeteg kedvességet és szeretet kaptam tőlük, és a jövő heti iskola, a véget érő nyár gondolata miatt úgy éreztem, hogy valaminek most vége szakad.
Itt a Trión futottam a saját akaratomból megtett 100. kilométeremet, én, aki előtte csak kényszerből vettem fel a futócipőt. Most pedig legszívesebben le se venném... Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire magával tud ragadni a futás, és hogy a kezdetben idegennek tűnő futóközösség ilyen hamar befogad bennünket, és ha csak kicsit is, de mi is a részesei leszünk.
Már nagyjából mindenki hazament, mikor még mindig a kamionnál tébláboltam, és ugyan a fáradtság már kezdett úrrá lenni rajtam, mégsem tudtam otthagyni őket. Csak még egy kicsit hadd legyek velük, csak még egy kicsit hadd vegyen körül ez a légkör, mielőtt végleg véget ér a nyár, és minden szertefoszlana. Holott ez nem igaz. Ez csak a bevezetés volt, és a java csak most jön. Remélem.
