Ez a csapat úgy döntött, hogy körbefutja a Balatont. A lelkes jelentkezők nem tudták mire vállalkoznak, hisz még senki sem vett részt az Ultrabalatonon.
Egyetlen egy szám lebegett mindenki előtt: 212. 212 km lesz az a bizonyos egy kör. Csak egy kör...
Nem igazán szeretnék arról írni, hogy, hogy zajlott a dekorálás, az utazásunk – beszéljenek inkább a képek.
Viszont ami nagyon fontos: volt valami különleges ebben a versenyben. Nem is volt ez igazán verseny. De, talán mégis. Mindenki versenyzett magával, a saját határaival. Meddig bírjuk a tűző napon, meddig bírja a lábunk, bírjuk a 2 napot alvás nélkül?
A válasz ezekre a kérdésekre az lenne, hogy véges ideig, de volt valami ebben a csapatban, és a többi csapatban is, ami láthatatlanul vitt minket előre. Nincs annál jobb érzés, amikor nyakon locsol a másik, biztat, üvölt neked. Az, hogy a mi kis 10 fős csapatunk ezt csinálta, már kezdett természetessé válni. Külön jól esett mindenkinek, hogy a "konkurens" csapatok tagjai is ugyanúgy szurkoltak, segítettek egymásnak.
Visszagondolva az egészre: ha valaki azt mondaná, hogy induljak most, szó nélkül nekivágnék. Fájó térd, kánikula, megszámlálhatatlan problémával küzdő kőműves Ducato ide vagy oda, akkor is a nyár, és valószínűleg futópályafutásom egyik legmeghatározóbb élménye lesz. Nem gondoltam volna, hogy 10 ember, akik egy része nem is ismerte egymást, így össze tud tartani. Volt üvöltés, forgalom megállítás, sajtburger zabálás, óriási eltévedés, városnézés, rajtszámelvesztés és még sok minden, ami jobb, ha a 10 ember titka marad. :)
Itt is szeretnem megköszönni annak a 9 embernek, akivel együtt csinálhattam végig az első Ultrabalatont. Szó nélkül tűrték a napi 5 FB bejegyzésemet és a szervezés egyéb nehézségeit. :))
Köszi Barbi, Juci, Stignicz, Flóra, 30K, Dönci, Balázs, Ferike és Dávid!!!
Fantasztikus volt!
