Utánfutó blog

Igen, ez az Ultrabalaton. Az indulásig már csak 21-et kell aludnunk. Pár hete még a toborzás volt a legnagyobb feladat, most pedig kevesebb, mint 1 hónappal a verseny előtt próbálom minél többször rávenni a csapattagokat a futásra.

Van köztünk olyan, aki régen profi sportoló volt, van hosszútávfutónk, focistánk és országos bajnokunk is. Van, aki már 10 évesen 40 km-es távokat futott, aki már próbálkozott vele, többször újrakezdte, de végül nem folytatta; olyan, aki eddig utálta és olyan is, akinek eddig teljesen közömbös volt. Különböző történetek, indokok, vélemények, akár kifogások... Bármelyik esetet is nézzük, a lényeg ugyanaz: most futnak, és még élvezik is! A szerdai edzésekre lelkesen járnak és annak köszönhetően, hogy egy kollégiumban lakunk, bármikor összeszedhető a csapat egy körre a Kopaszi gáton vagy a Gellért-hegyen.

Miután regisztráltam a csapatot, elkezdtem gondolkozni, hogy mi lehet az, ami rávette és motiválta őket abban, hogy körbefussuk a Balatont, hiszen ilyet azért nem mindennap csinál az ember, főleg ha valaki teljesen a nulláról kezdi. Nem tudom, hogy az első margitszigeti futásukra a Rubint Réka által tartott bemelegítés, a szépségkirálynő-jelöltek esetleg a wii és az ajándék italok vonzották-e őket. Az is lehet, hogy csak simán futni szerettek volna egy jót. De valamiért eljöttek, és ha már ott voltak, akkor természetesen részt vettek az edzésen is.

Jött a következő szerda, majd a következő és az azutáni, végül pedig már teljesen egyértelmű volt, hogy mit csinálnak szerda délután. Minden alkalommal büszkén mesélik, hogy "Luca lefutottam egy szigetkört!", vagy éppen kettőt, vagy csak azt, hogy megállás nélkül teljesítették a távot. Most már ők kérdezik, hogy lesz-e szerdán futás, hogy mikor indulunk és milyen program lesz utána. Látszik rajtuk, hogy élvezik, de a 212 km-hez ez még kevés, ezért kíváncsi voltam az ő véleményükre is.

Balázs egyike azoknak, akik régen sokat versenyeztek, aztán valahogy a futások elmaradtak. "Próbálkoztam egyénileg újrakezdeni, de így nem volt olyan egyszerű rávenni magam. Aztán a Margitszigeten megtetszett a közeg, a hangulat és egy idő után kezdtem újra megkedvelni a futást, valahogy eltűnt az a véleményem, hogy túlságosan monoton és unalmas sport. Az UB pedig kitűnő alkalom arra, hogy újra kipróbáljam magam és természetesen kihozzam magamból a maximumot."

Ádám több éven keresztül profi versenyzőként futott, de ez sajnos már jó ideje véget ért. Úgy gondolja, hogy az UB-n az ember nem csak a többiekkel versenyez, hanem egyúttal magát is kihívja, vajon képes-e rá, hogy végigcsinálja a távot, és pontosan ezek azok a dolgok amik fejlesztik az emberi jellemet.

Aztán ott van például Zoli, Bibi vagy Mama, akik egyáltalán nem rajongtak a futásért, nem is igazán próbálkoztak vele. Zolitól az egyik legkedvesebb dolog, amit hallhattam, mikor azt mondta: "Eddig utáltam futni, most pedig már azt várom, hogy mikor megyünk legközelebb." Mama másfél hónapja kezdte, pont ekkor kezdődtek a szerdai edzések a Margitszigeten, így egyre több motivációt és támogatást kapott másoktól: "Egy éve még azt se hittem volna el, hogy 3 kilométert lefutok, de most már az UB sem tűnik olyan távolinak, pláne ilyen társakkal, akik közül jó párat már évek óta ismerek."

Bibi már sokféle sportot kipróbált, de a futásra még egyszer sem szánta rá magát: "Túl monotonnak gondoltam, semmi izgalmasat nem láttam benne és nem tudtam megérteni, hogy ezt hogyan lehet szeretni?! Miután hallottam a Nike-s futóedzésekről, gondoltam elmegyek, megnézem, bajom úgyse lehet belőle. Az első alkalom után csalódnom kellett. Természetesen POZITÍVAN! Futni sokkal-sokkal jobb, mint azt valaha gondoltam volna! Innen jött az ötlet, hogy jelentkezem az UB csapatba, ami akkor talán egy kicsit meggondolatlan döntés volt, hiszen elsőre még a teljes sziget-kört sem tudtam lefutni. De ennek így kellett lennie, egy újabb célt tűztem ki magamnak, ami rengeteg energiával és lelkesedéssel tölt el és a végére talán még egy rossz szokásomtól is sikerül megszabadulnom!"

Anikóval még nem sikerült személyesen találkoznom, így tőle kicsit részletesebb választ kaptam: "Nagyon szeretek futni. Sokat. Éjszaka a Balaton körül, fiatal, szimpi emberekkel, zenével, társasággal... Elég vonzó lehetőségnek tűnik, mert a táv abszolválható, de mégis jól hangzik azt mondani, hogy húúú lefutottam egy UB-t. :) Ezenkívül jó koordinációs képességet is igényel, hogy csapatként együttműködjünk, közösen beosszuk az erőnket, ha valaki kimerült egy frissebb átvegye a helyét. Szóval ez nem csak ilyen lefutok egy jó hosszú távot és élvezem a tájat dolog, hanem egy próba, hogy mennyire tud az ember csapatban dolgozni, felelősséget vállalni másokért."

Végül Zsoca válasza az, amivel zárnám a bejegyzést, aki röviden és tömören csak annyit mondott: "Mert rohadt jó érzés 10 km után beugrani a Balatonba és meginni egy hideg sört!"

Ilyen válaszok után nem gondolom, hogy bármilyen probléma felmerülhet, de addig még sok kilométer vár mindenkire! :)

Szerintem minden ember találkozott már azzal az érzéssel, hogy legszívesebben megállna, nem futna tovább. Lehet azért, mert éppen fáradt, lehet, hogy csak fáj valamije, de mindenképpen eljutunk egy olyan pontra, ahol a legegyszerűbb dolog az lenne, hogy csak simán leülnénk egy padra és szusszannánk egyet. Ennek ellenére sokan nem állnak meg, végigcsinálják a távot, és akár másnap is nekiindulnak egy újabb kihívásnak. Miért? Mi hajtja őket tovább?

Minden ember más és más, így mindenkinek egyéni ösztönző gondolatai lehetnek, de véleményem szerint vannak olyanok is, amik mindenkire hatnak. Akár beszélhetnék most a zenéről, a társaságról vagy éppen a szép alak eléréséről is, de úgy gondolom, nem ez a legáltalánosabb.

Akár kocogni akarunk, akár sprintelni, mindenképpen "le kell menni" valahova. És itt a kulcs: valahova! De hova is menjünk, ha jól akarunk futni, miközben a kedvünk is jó, és nem arra gondolunk futás közben, hogy "nem bírom tovább, meg kéne állni"? Az utóbbi időben elég sok helyen futottam már, így megosztanám veletek a véleményeimet.

A monotonitás ébresztheti fel bennünk a megállás gondolatát. A futópad erre a legjobb példa.

Ott kacsingat ránk egész edzés alatt a nagy STOP gomb, bármikor megnyomhatjuk, nincs semmi ösztönzés. A körülöttünk levő táj sem változik, így az unalom hamar úrrá lesz rajtunk, és hamar feladjuk.

Én végigcsináltam két olyan telet, amikor az egyik idényben hóban, fagyban futottam, a másikban pedig futógépen. Amikor jöttek a jó idők, és vártak rám a kilométerek, a futógépes felkészülés után alig tudtam megmozdulni, nagyon nem ment a futás. Tehát azt javaslom, felejtsük el a futópadot. Ha kint ropogós hó van, menjünk ki futni, garantálom, hogy mosollyal végződik a futás.

Az ideális futópályát boncolva eljutottunk oda, hogy csakis kint! Fontos még a táj. Legyen ez egy erdő, vagy éppen ligetes sziget a város közepén, de mindenképpen természet közeli. Az embert megnyugtatja a zöld. A távról csak annyit, hogy 2 különböző távot lehessen rajta futni: fáradtabb napokra a rövidebb (500 m-es) körök, kipihentebb napokra pedig a hosszabb (5 km-es) körök.

Ha nem akarunk magunkon cipelni plusz ruhát, mindenképpen ugyanoda érkezzünk, ahonnan indultunk, hogy tudjuk hidratálni magunkat, hideg időben pedig vegyünk fel száraz, meleg ruhát. A pálya minősége sem utolsó, lehetőség szerint ne betonon, aszfalton. Ami ezeket a feltételeket nagyrészt teljesíti, az a margitszigeti 5,3 km-es rekortán pálya, illetve a belső 400 méteres futópálya. Nem is gondoljuk sokszor végig, mekkora kincs van a birtokunkban...

Természetesen vidéken is vannak efféle helyek. Van Vácon is például, mely szerintem Magyarország gyöngyszemei közé tartozik, ez a váci Ligeti tó.

Akár futáshoz, akár padon ücsörgéshez ideális. A tó körüli közvetlen út 730 méter hosszú, a nagyobb kör (több út is van) akár 3 km is lehet. Télen, nyáron meseszép ez a hely. A hétvégén úgy gondoltam, aki nem látta még ezt a helyet, annak megmutatom. Fogtam a fényképezőgépemet és lementem futni.

Az a pillanat, amikor csakis azért kell megállni, mert egy kacsa család vonul keresztbe az úton, a totyogós kicsikkel együtt, szerintem felbecsülhetetlen.

Annyi plusz energiát kap az ember a hely nyugodtságától, szépségétől, hogy eszébe sem jut megállni. Engem ez hajt tovább!

Már egy ideje olvashatjátok a sérülésemről és felépülésemről szóló postokat. Az Egyetemi Szerdákon rengeteg új emberrel találkoztam és nagy meglepetésemre jó páran nyomon követik, hogy mi történik velünk. Sok, eddig számomra ismeretlen arc érdeklődött felőlem is és kérdezte, hogy van a lábam, hogy bírja a futás, és hogy megy a gyógytorna. Ki is használnám a blog adta lehetőségeket, hogy választ adjak a kérdésekre és friss információkkal szolgáljak. :)

Pár hete végre elkezdhettem futni! Ugyan még csak heti 3 alkalommal és mindössze 3-4 kilométert tehetek meg, de több, mint a semmi. A gyógytornászom közreműködésével továbbra is zajlik a lábam megerősítése, azonban most már az állóképességemet is fejleszteni kell ahhoz, hogy bírjam a hosszabb távokat, ebben fontos szerepet kap a lépcsőzés. A legelső futások alkalmával érzett fájdalmak a hetek múlásával szerencsére mérséklődnek, és már egyre jobban érzem magam futás közben. A gyógytornászom szerint akkor leszek teljesen gyógyult, amikor a futás alkalmával egyáltalán nem jut eszembe a térdem. Na, ez még odébb van...

Szóval lassan, de biztosan haladok a felépülés útján. Akármennyire szeretném, hogy ez az út gördülékeny legyen, a gyógytornászom mindig ráébreszt, hogy ez túl idilli lenne, és kisebb-nagyobb hullámvölgyek jöhetnek az út során. Sajnos ez így is történik, és olykor nem értékeli a lábam a terhelést. De ezeket eddig sikerült áthidalni egy kis pihentetéssel, és ugyan nem vagyok túl türelmes lény (sőt), ez a mostani helyzet személyiségfejlődést is eredményezett, és már sikerül magam féken tartani a cél érdekében.

Büszkén jelentem, hogy a türelem tényleg rózsát terem, mert a legutóbbi egyetemi szerda alkalmával bizony lefutottam fél év után az első teljes Margitsziget körömet is!

Most már semmi nem szegheti a kedvem és készülök én is a saját csapatommal az UltraBalatonra!! Úgyhogy nincs megállás, futni kell. ;)

2003 augusztusában Angliában töltöttem bő két hetet. Megismerkedtem egy lánnyal, aki dohányzott, nagyon elkezdett vonzani a dolog. Már korábban is próbáltam a cigit, de nem kötöttünk huzamosabb barátságot, viszont nem tudom miért, az óceáni levegő miatt, vagy csak mert imponálni akartam a lánynak, egyre többször rágyújtottam. Kint nem vettem egy dobozzal sem, nem is adtak volna, viszont tudtam, hogy nem mehet ez így tovább, nem kérhetek tőle mindig cigit. Sokkal "gazdagabban" jöttem haza, volt barátnőm, és egy olyan csomagot is hoztam, mellyel tudtam, hogy egy jó ideig nem számolhatok el itthon.

Az ükszülőkig visszamenőleg soha, senki nem dohányzott a családomban, nagyon elítélték/elítélik a dolgot, viszont engem ez akkor a legkevésbé sem érdekelt, szerettem cigizni. Sőt egészen őszinte leszek, 9 év alatt sosem akartam abbahagyni a cigizést, illetve de, "majd egyszer".

Annyira megfoghatatlan, annyira szubjektív, hogy ki miért a rabja a dohányzásnak, de aki dohányzik, tudja, miről beszélek. Talán a nikotinéhség, vagy maga a cselekvés az, ami annyira elkapott. Arra eszméltem, hogy életem nagy részét, fiatalságom egészét dohányosként élem, holott mindig is mindenem volt a sport, a mozgás, bármilyen fajtájáról is legyen szó.

Egy éve megismerkedtem a munkatársaimmal/csapattársaimmal/barátaimmal, akik közül senki nem bagózik, plusz alapból a futást hirdetjük, tesszük, éljük, és ebbe nagyon nem férne bele, nagyon nem hiteles az én cigiző képem. Sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy elengedjem a dolgot, viszont a gondolat megragadt a fejemben, ráadásul mindig azt vallottam, hogy minden fejben dől el.

Azt gondolom, hogy erős az akaratom, és általában véghez is viszem, amit gondolok, de ehhez valahogy sosem éreztem magam elég erősnek. Ezért is építgettem az olyan jellegű gondolataimat, hogy én sosem akarom abbahagyni a dohányzást.

Szerintem mindig is véget akartam vetni neki, hiszen mindenhonnan ez folyt, minden jel arra utalt, hogy ez így nem mehet tovább (olyanokra gondolok, hogy ezt hallgattam a családom minden tagjától: hétszáz forint felett van egy doboz cigi, nem lehet rágyújtani "bent" stb). Én, aki mindig is hittem a jelekben, meg abban, hogy semmi sincs véletlenül, mégsem cselekedtem ezek szerint. Talán ez az a dolog, ami mutatja a cigaretta erejét, hogy mennyire rabul tudja ejteni az embert.

A futóklubban van egy szokás, hogy újévi fogadalmat tesznek az emberek, és ezt szépen le is írják, az pedig bekerül egy dobozba. Én azt fogadtam meg, hogy szeptemberben lefutom a NIKE félmaratont. Innentől kezdve, hogy ezt leírtam, súlyt kapott a dolog, nem felejthettem el, nem röpke szavak voltak, amik csak úgy elhagyják a szánkat. A fogadalmamat viszont összeegyeztethetetlennek tartom a ténnyel, hogy dohányzom. Nyilván, ha úgy kondicionálom magam, hogy "cigizem hozzá", erre is fel tudom készíteni a szervezetemet, de nem akarom, nem akartam: tiszta tüdővel, az orromon is levegőt kapva, mellkasi fájdalmak nélkül szeretném magam mögött hagyni a 21km-t.

A másik tényező, ami segített eljutni a végkifejlethez, hogy újonnan felvett BME-s ambassador társunkat, Lucát már ismertem kicsit korábbról, és elkezdtünk viszonylag sokat találkozni. Felvetettem neki a problémát, hogy el kéne engedni a dohányzást, viszont egyedül nem annyira megy. Ez kb. annyit jelent, hogy kötnöm kell a dolgokat valamihez, így kicsit át lehet verni a rendszert. Ő abszolút partner lett a projektben, és kijelentette, hogy akkor jövő héttől nincsen rágyújtás, meg semmi ilyesmi, és lássatok csodát, nekem ennyi kellett.

Tegnap egy kedves barátommal italoztam este, aki dohányzik. Megkért, hogy fogjam meg egy pillanatra a cigijét, és így tettem. Forgattam, helyezgettem, nézegettem, játszottam vele, de nem akartam beleszívni. Persze kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet, de annyira nem, hogy meg is tegyem. Nagyon jó érzés volt, és azt hiszem, kijelenthetem, 4 hét és 3 nap "rá nem gyújtás" után, hogy NEM DOHÁNYZOM!

Tudom, hogy ezt pont nektek írom, akik valószínűleg nem cigiztek, de ha mégis, és kis lökés kell csak, hogy abbahagyjátok, hát legyen ez az, mert megéri, és jó érzés! Mondom ezt én, aki mindig is azt vallottam, hogy szeretek cigizni. Igen, egészen nagy bizonyossággal mondhatom, hogy szerettem cigizni, de nem cigzni még jobban!

Múlt heti videós összefoglalónk az Utánfutókkal ebben a jó hangulatú, egy perces klipben elmesélve:

Gyertek ki most szerdán is az Egyetemi Szerdák futóbuliba, fussunk egyet, bulizzunk. Ezen a héten szépségkirálynő jelöltek is jönnek, a fiúk megjelenésére fokozottan számítunk! :) Az eseménnyel kapcsolatos infókat Facebookon osztottuk meg, katt ide!