(A BosszUB Angyalai csapat kapitánya, Sparrow, a.k.a. Zöld Lámpás beszámolóját olvashatjátok az alábbiakban.)
Neked csak egy érem, nekem viszont egy olyan örök emlék, amiről mindig eszembe fog jutni életem egyik legmeghatározóbb élménye!
Az Ultrabalatont nem normális embereknek találták ki, így vélekedtem még az esemény előtt. Milyen elhatározás kell ahhoz, hogy valaki fusson 212km-t? Mit kell előtte tenni, hogy valaki tudjon ennyit futni? Talán egész nap fut és csak egészségesen táplálkozik, mg-ra kiszámolja miből mit mikor és hogyan. Biztos ez a titok, gondoltam.
Kérdezgettem az embereket, mennyit eddzel előtte, mennyit szoktál futni, de egyik kérdésben sem találtam a választ. Még csak köszönő viszonyban sem volt ez az elképzelhetetlen 212-es szám a heti vagy havi edzésben töltött idővel. Akkor ez most, hogy is van? Az ilyen típusú emberek sokszor mondogatják, hogy minden fejben dől el. Persze, de az én fejemben nincs ilyen! Sokszor gondolom, hogy erre én biztos nem lennék képes, ehhez tökéletes test kell, ehhez olyan munkahely kel, ami mellett tudok végtelen mennyiségűt edzeni, és meg tudom venni a legjobb felszerelést.
Mikor Kis Jenni, a Nike egyik diáknagykövete felvetette a témát, hogy 10 fős váltó csapatban körbe lehetne futni a Balatont, nagyon vegyes érzelmek keringtek bennem. Egy jó adag félelmet éreztem, mivel három éve keresztszalag sérüléssekkel élek. Pontosabban hátsó keresztszalag nélkül, így a sportolói szokásaimat csak olyan tevékenységekre hegyezhettem ki, ahol nem igazán kell a térd. Szerettem volna óvni, és féltem az újabb sérülésektől. Megvolt bennem a bizonyítási vágy, a teljesítés iránti elkötelezettségem, és a hatalmas buli oldala is. Szerettem volna olyan eseményt teljesíteni, amire nem mindenki képes. Imádom az ilyen utazásokat, 10 jó arc egyetemistával az ország több pontjából együttölteni egy hétvégét, körbeutazni a Balcsit és szórakozni, mindezt úgy, hogy közben egymást segítve átlépjük a saját korlátainkat.
Életem leghosszabb futott távja 10 km volt. Az esemény előtt egy hónapot tudtam készülni, sikerült lefutnom 21km-t összesen. Jópár napig nehezemre esett a járás, és már közeledett az UB is. Még két hetem volt, kocogtam is párszor, de a távot nem tudtam növelni. A versenyen 39 km-t vállaltam. Ez számomra súrolta az elképzelhető kategóriát, de ha már bevállaltam, akkor megküzdök majd valahogy vele. A távot három részletben kellett lefutnom, amit nehezített a 40 fokos kánikula, és a sofőr szerepkör.
Az első távom egy 14,2 km-es délutáni szakasz volt. Itt még igazán jó hangulat volt, mindenki szurkolt, volt még bennünk kellő energia, a szakasz végére voltak nehézségek a hőség miatt, de teljesíthető volt a táv. A második szakasz egy hajnali 13,8 km-es futás volt, ahol már éreztem a fáradtság jeleit. Túl voltunk egy autóbaleseten, egy plusz 120 km-es éjszakai vezetésen, és rengetek spontán megoldandó "problémán" ami kellően szívta az energiánkat. A futás már csak azért is jólesett, mert kicsit kiszakadhattam az egész napos vezetéses-figyelős helyzetből.
Érdekes módon még itt sem jelentkeztek azok a várt fáradalmak, és várt nagy gondolatok, amikre számítottam. A harmadik szakasz egy 11 km-es reggeli futás volt. Nagyon fáradnak és erőtlennek éreztem magamat. Tudtam, hogy ha átadom a szakaszt egy jóval tapasztaltabb futónak, akinek persze csípőből ment volna, akkor marad egy kis tüske, így a váltóponton ivás, dugás és hajrá.
Futás közben egy biciklivel szoktuk kísérni a társunkat, amin van hideg víz, némi kaja és egy társ, ha nagyon magadra maradnánk. A nehézségek ott kezdődtek, amikor a kánikulában vizet kérve rájöttünk, hogy engem váltottunk, de a vizes palackot nem. A combom belső része a folyamatos egymáshoz súrlódás miatt elkezdett égni, és minden egyes lépés egyre kellemetlenebbé vált. Gondoltam magamban, hogy ez jó nagy szívás, lehet, hogy feladnám a szakaszom.
Folyamatosan váltakozott az attitűdöm a folytatásról a "Csináld végig megéri" – "Hagyd már abba minek kell ez" között. Viszont amikor elfutottam egy egyéni induló mellett olyan 160km környékén, és odakiálltottam, hogy "Hatalmas tisztelet, nagyon kemény vagy, és kitartás, HAJRÁÁÁ!", aki erre fejbólintással és apró mosollyal tudta jelezni, okés köszi, jólesik, de nincs erőm integetni és jófejeskedni veled – jó volt.
Rájöttem, hogy igazából nincs is semmi bajom és simán tudok még tovább futni. Amikor együtt futottam egy váltóban indulóval, aki a 107 km-nél tartott és szóba elegyedtünk, mondta, hogy a belső combja már nagyon ég, és az előző 50 km-t már így tolta, akkor kicsit átértékeltem a saját problémám. A váltópont még nagyon mesze volt, így nem maradt hátra csak a futás.
Futottam a cél felé, amit úgy éreztem, el kell érnem. Beérve zsibbadt a lábam, fájt a térdem és a bokám, szédültem, lihegtem és csak egy az alvásra vágytam, de mind ez nem számított, hiszen teljesítettem. Másnapra az egészből nem maradt más, csak egy kellemes izomláz, ami arra emlékeztet, hogy tényleg király volt ez a hétvége.
Tényleg minden fejben dől el. Gondoltam is rá sokszor, de nem értettem. Üres, hangzatos az interneten sokat terjengő gondolat volt csupán. Most már számomra is jelent valamit. Valamit, ami segít tovább menni akkor, amikor elbizonytalanodok.
Köszönöm szépen Kis Jenni-nek, a Nike Hungary-nak és Johny-nak a lehetőséget, hogy ezt átélhettem! És természetesen a BosszUB Angyalainak! A legjobb csapat vagytok! VÉGTELENÜL jó volt! :)
Fényes nappal sötét éjjen, lustaság nem marad észrevétlen,
puhány erők tétlen népe, reszkess, mert jön a Zöldlámpás fénye
