A nevezéssel kissé megkésve, de az utolsó pillanatban észbe kapva, egy csapattársunk váratlan sérülésével megspékelve és egy ismeretlen futótárssal kiegészülve vágtunk neki a Spar Maraton 42 kilométerének, 5 fős váltóban az Utánfutó-lányokkal. (Ezúton is jobbulást Patyi Andrisnak, és köszönjük Balázs Bálint a kisegítést!)
Csonthártyagyulladással küzdöttem a héten, így egy edzést félbeszakítottam és edzői utasításra a versenyig nem is próbálkoztam újra. Kissé tartottam is a vasárnapi futástól. Na jó, ez nem teljesen igaz, ennél sokkal rosszabb volt, amit műveltem: hisztiztem, ahogy tényleg csak a lányok tudnak, izgultam, nyafogtam, és minden bajom volt. Eddig még csak egyetlen egyszer próbálkoztam "hosszabb" futással, vagyis 2 szigetkörrel (10,7km), de azt is az edzőm táraságában tettem meg, úgy hogy végig beszélgetett velem, elterelte a figyelmemet, bíztatott és odafigyelt a tempóra, hogy biztos bírjam a távot.
Féltem, amiért egyedül fogok futni, féltem, hogy nem tudom lefutni a távot, hogy elfutom az elejét, és hogy fájni fog a lábam és ki fogok állni. A váltópontnál Eszterrel és Andrissal várakoztam, és ugyan próbáltak megnyugtatni, én makacsul hisztiztem tovább. De mikor jött a hívás, hogy Mesi már úton van felém, éreztem, hogy itt az ideje összeszedni magam. A koris versenymúltnak köszönhetően sikerült nagyjából fejben összerakni a dolgokat, gyors váltás, fülhallgatót elő, Iphone indít, zene be és hajrá!
Pár méter után észrevettem egy Mauro nevű olasz futót, akinek szimpatikus volt a mozgása és a tempója, ezért úgy gondoltam, hogy ő lesz az "iramfutóm" és 4-5km-ig szépen, egyenletes tempóban haladtam pár méterrel mögötte. Amikor kissé belassult, otthagytam (ő maratont futott), és egy szintén váltóban futó fiatal lányt szemeltem ki magamnak. 7km környékén meguntam, és úgy éreztem, ennél jobban is bírom, ráadásul már csak 2km van hátra, nagy bajom nem lehet.
Betettem a kedvenc számom és elkezdtem futni. Futottam emelkedőn, lejtőn és ismeretlen helyeken. Futottam a maratonisták között és futottam egyedül. Futottam szurkolóktól hangos utcákon és futottam üres utakon. Futottam, mert jól esett futni. Futottam, mert élveztem a 9km minden egyes méterét. Futottam a csapatért és futottam saját magam miatt. Futottam, mert büszke voltam arra, hogy futok. Futottam, mert szabadnak éreztem magam és nem jártak gondolatok a fejemben. És futottam, mert most először élveztem tényleg magát a futást. Azt hiszem a "Csak Fuss!" mondat nálam most nyert értelmet.
(Mesi történetével folytatjuk!)
