Amikor jelentkeztem a Nike-hoz diáknagykövetnek, az első interjú alkalmával a következő kérdést tették fel nekem: "Tegyük fel, van egy ember, aki eddig nem nagyon futott, ne adj Isten utálja a futást. Hogyan vennéd rá mégis, hogy mozogjon?"
Persze erre akkor bármit lehetett volna mondani, de most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már tényként tárom elétek a válaszomat.
Megismerkedtem egy lánnyal, Bogival, aki sokéves tánc ellenére gyűlölte a futást. Hívtam mindig is futni, de általában a közös futás dátuma csak tolódott a naptárban. Addig-addig győzködtem, míg végül az egyik este lementünk a Margit-szigetre. Véleményem szerint – ahogy arról már sokszor szó esett – nincsen lehetetlen, minden fejben dől el.
Meggyőződésem, hogy fel kell állítani egy addig elérhetetlennek tűnő célt, és ha törik, ha szakad, meg kell csinálni! Utána olyan boldog, büszke lesz az ember, hogy kárpótolja a testét az addigi fájdalmakért és a továbbiakban nem lesz az az akadály, amit ne tudna legyőzni.
Miután összehoztuk a közös dátumot és megérkeztünk a szigetre, mondtam is neki, hogy nem állunk meg, míg át nem megyünk a sokak által már ismert Nike-s kapu alatt. Lehet, hogy túl sokat vártam el tőle, mert még nem futott ennyit. De az esti fények hangulatában, a remek időben és a támogató szavaimban bízva, tudtam, hogy sikerülni fog.
Futás közben végig ott voltam vele, mondtam neki hogyan vegye a levegőt, hogyan tud hatékonyan futni. A sok bíztatás, támogatásnak és az akaraterejének hála, átfutottunk végül a kapu alatt! Innentől kezdve nem lesz olyan 5 kilométeres táv, amin ne menne végig gond nélkül, hisz hajtja a tudat, megcsináltam!
