Utánfutó blog

Egy laza, szokásos kicsit monoton szigetkör, két "nyavalygó leány" és pár vidám srác. Innen indult minden. A két nyavalygó leány természetesen Jenni és én voltunk, a vidám srácok pedig a kedves cipőtesztes fiúk: Peti és Józsi.

Jennivel úgy vonszoltuk végig magunkat egy szigetkörön azon gondolkodva, hogy milyen jó is volt a nyár és, hogy mennyire hiányoznak a Futóbulik, a sok-sok új arc akiket megismertünk. Kellene valamit csinálni, újra összehozni a csapatot! Egy újabb közös futás? Nanáá, miért is ne! :)

Amint beértünk, elmeséltük a srácoknak a tervünk, úgy tűnt tetszik nekik is. Nem bírtuk kivárni azt, hogy hazaérjünk, így már ott helyben el is kezdtük szervezni az eseményt. Mindenkinek volt valami jó ötlete, így pikk-pakk kész is lettünk vele. A srácok jó ötlete: süssetek sütit lányok.

Így szerveződött hát össze a csütörtök délutáni közös futás, ahol természetesen sütivel vártuk a résztvevőket! Rövid traccspartik és Markocsán úr laza bemelegítése után már indulhatott is a futás.

Volt, aki gyorsabban, volt, aki lassabban, volt, aki pedig kutyával teljesítette a távot. A lényeg most ez EGYÜTT szón volt! Futás után még ottmaradtunk a Futóklubban sütizni, fotókat csinálni és átbeszélni, kivel mi is történt azóta, amióta nem találkoztunk.

Nagyon jó hangulatú kis este volt, szuper egy ilyen lelkes társasághoz tartozni! Biztos vagyok benne, hogy fogunk még ilyen vagy ehhez hasonló közös megmozdulásokat szervezni, ahová természetesen nem csak a régi, de az új futókat is szeretettel várjuk!

Ahogy olvashattátok az Utánfutók női szakasza úgy döntött, hogy lefutja a 26. Spar Maratont öt személyes váltóban. Szerencsére kaptunk egy lelkes srácot, aki kezdte a 12km-es résszel, így Eszternek maradt a 10, Heninek 6, Jenninek 9, nekem pedig az 5km.

Találkoztunk a Felvonulás téren a csajokkal, minden rendben ment, Eszter a Lánchíd pesti hídfőjénél váltotta a srácot, mi Henivel a következő váltóponthoz mentünk a Clark Ádám térre. Az odajutással nem volt semmi gond, kicsit máshogy közlekedtek a buszok mint eddig, de simán odaértünk.

Nálam itt kezdődtek a gondok. Volt kb. 40-50 percem arra, hogy eljussak a hídtól a Pázmány Péter sétányig, ami a Petőfi híd és a Lágymányosi híd között található.

Elsőre nagyon könnyűnek tűnt az odajutás (persze miután realizáltam, hogy a villamosok azon a környéken abszolút nem közlekednek), 86-os busz a Batthyány tértől elvisz simán a Petőfi híd budai hídfőjénél lévő MOL kútig, ahonnan egy kis kellemes sétával odaérek az ELTE épületéhez, és nem lesz semmi gond.

Hát sajnos ez nem volt ennyire egyszerű. A BKV útvonalak a futás miatt teljesen meg voltak variálva. A 86osnak már 12óra után a rendes útvonalon kellett volna közlekednie. Jött egy busz a Batthyányra, odafutottam, a bácsi kedvesen felengedett, majd mikor látta a megkönnyebbült mosolyt az arcomon, megjegyezte, hogy ez bizony Óbudára megy. Na, akkor lepergett előttem az, hogy szegény Heni csak vár rám a váltópontban, mivel így esélyem sem lesz odaérni.

A sofőr megnyugtatott, szálljak le a következő megállónál, a Fő utcánál biztos, bármilyen módosítás is van, hogy közlekedik a busz. Nem is kellett sokat várnom a megállóban, jött is, azonban elkanyarodtunk, mentünk felfele és kikötöttünk a Moszkván. Hirtelen nagyon elveszettnek éreztem magam.

Ekkor hívott Eszter, hogy Heni bizony már egy ideje fut, szóval fogy az időm. Henit is nagy nehezen sikerült elérni, ő már a Petőfi híd alatt kocogott, mikor én a busszal még csak az Erzsébet hídnál voltam. Sajnos nem volt más választásom, leszálltam a Gellért-téren a buszról, és futottam egészen a Pázmány Péter sétányig. Ha bárki valami furcsaságot látott, akkor igen, én voltam az a lány aki a versenyzőkkel szemben futott :D

Kicsit érdekesen néztek rám, de esélyem sem volt magyarázkodni. Ez a 1,5kmes kis bevezető szakasz volt a legrosszabb, hőség, a tudat, hogy Heni már csak rám vár. Útközben szerencsére hívott, hogy még tesznek egy kört a híd alatt, úgyhogy lesz időnk rendben váltani. Így is történt, kicsit Heni előtt értem be a váltópontra. Ez után már csak a saját távom következett.

Tanulság: mindig legalább egy fél órával hamarabb menjetek oda a váltópontra! Nem kívánom senkinek sem ezeket az izgalmakat. Üzenem a csajoknak is, a következő Maratonon időben ott leszek!

A nevezéssel kissé megkésve, de az utolsó pillanatban észbe kapva, egy csapattársunk váratlan sérülésével megspékelve és egy ismeretlen futótárssal kiegészülve vágtunk neki a Spar Maraton 42 kilométerének, 5 fős váltóban az Utánfutó-lányokkal. (Ezúton is jobbulást Patyi Andrisnak, és köszönjük Balázs Bálint a kisegítést!)

Csonthártyagyulladással küzdöttem a héten, így egy edzést félbeszakítottam és edzői utasításra a versenyig nem is próbálkoztam újra. Kissé tartottam is a vasárnapi futástól. Na jó, ez nem teljesen igaz, ennél sokkal rosszabb volt, amit műveltem: hisztiztem, ahogy tényleg csak a lányok tudnak, izgultam, nyafogtam, és minden bajom volt. Eddig még csak egyetlen egyszer próbálkoztam "hosszabb" futással, vagyis 2 szigetkörrel (10,7km), de azt is az edzőm táraságában tettem meg, úgy hogy végig beszélgetett velem, elterelte a figyelmemet, bíztatott és odafigyelt a tempóra, hogy biztos bírjam a távot.

Féltem, amiért egyedül fogok futni, féltem, hogy nem tudom lefutni a távot, hogy elfutom az elejét, és hogy fájni fog a lábam és ki fogok állni. A váltópontnál Eszterrel és Andrissal várakoztam, és ugyan próbáltak megnyugtatni, én makacsul hisztiztem tovább. De mikor jött a hívás, hogy Mesi már úton van felém, éreztem, hogy itt az ideje összeszedni magam. A koris versenymúltnak köszönhetően sikerült nagyjából fejben összerakni a dolgokat, gyors váltás, fülhallgatót elő, Iphone indít, zene be és hajrá!

Pár méter után észrevettem egy Mauro nevű olasz futót, akinek szimpatikus volt a mozgása és a tempója, ezért úgy gondoltam, hogy ő lesz az "iramfutóm" és 4-5km-ig szépen, egyenletes tempóban haladtam pár méterrel mögötte. Amikor kissé belassult, otthagytam (ő maratont futott), és egy szintén váltóban futó fiatal lányt szemeltem ki magamnak. 7km környékén meguntam, és úgy éreztem, ennél jobban is bírom, ráadásul már csak 2km van hátra, nagy bajom nem lehet.

Betettem a kedvenc számom és elkezdtem futni. Futottam emelkedőn, lejtőn és ismeretlen helyeken. Futottam a maratonisták között és futottam egyedül. Futottam szurkolóktól hangos utcákon és futottam üres utakon. Futottam, mert jól esett futni. Futottam, mert élveztem a 9km minden egyes méterét. Futottam a csapatért és futottam saját magam miatt. Futottam, mert büszke voltam arra, hogy futok. Futottam, mert szabadnak éreztem magam és nem jártak gondolatok a fejemben. És futottam, mert most először élveztem tényleg magát a futást. Azt hiszem a "Csak Fuss!" mondat nálam most nyert értelmet.

(Mesi történetével folytatjuk!)

Csütörtökön került megrendezésre a Futóblog "Just 30" elnevezésű rendezvénye, ahol a szokásos futóversenyekkel ellentétben nem az volt a cél, hogy minél gyorsabban fussuk le a szigetkört, hanem hogy mindenféle műszaki eszköz igénybevétele nélkül, a belső óránkra hagyatkozva, 30:00-hoz a legközelebbi időt fussuk.

Míg Soma, Heni és Eszter az eltés Eötvös 5ön képviselte az Utánfutókat, addig én a Margitszigeten próbáltam méltóan helyt állni. 5 órakor indult el a legelső versenyző, és a kissé zavaros tekintetű, nagyon koncentráló futók szépen lassan elborították a szigetet. 

Amint kiértem, gyorsan üdvözöltem Angeldayt, aki megmutatta mi merre van, és alig vártam, hogy átvehessem a rajtszámomat, ami Szaszának köszönhetően az én lábamat ábrázolta, így mind a 117 futó a mellkasán viselt. :)

Hatalmas érzés volt, hogy valami közöm van a dolgokhoz. A rajt előtt összetalálkoztam Puskás Pannival (Phyllis), és azt próbáltuk kitalálni, hogy melyik taktika lenne a legcélravezetőbb. Míg Panni a "megpróbálom minél gyorsabban lefutni" stratégia mellett döntött, hiszen eddig 34 perc környékén ért körbe, addig én próbáltam a "Maggies-futásomat" előidézni, és azt a tempót felvenni.

Nekem személy szerint óra és zene nélkül fogalmam sem volt, hogy milyen tempóban kellene futni, az elejét elfutottam, utána elfáradtam, belassultam, majd megijedtem, hogy túl lassú vagyok, és újra gyorsítottam. Kezdetben próbálkoztam a magamban számolással, de valahogy mindig elrontottam, majd legszívesebben a mellettem elhaladó futókat faggattam volna a tempójukról.

Végső elkeseredettségemben a menetszélből akartam belőni a sebességemet, és a fizika órán tanultakból táplálkozva a megtett út és sebesség hányadosából meghatározni az eltelt időt, de mondanom sem kell, hogy ez a próbálkozás is kudarcba fulladt. A végére pedig teljesen összezavarodtam, és már azt sem tudtam, hogy hova futok.

Az eredményhirdetéskor mindenkit derült égből villámcsapásként értek a helyezések, hiszen nem is sejtettük az időinket. Ééééés az első helyen nem más végzett, mint Panni! Hatalmas egyéni csúccsal, 30:02:80-as időeredménnyel mindenkit maga mögé utasított!

És nem mellesleg, az első 4 helyen női versenyző végzett!! Még hogy a nőkre kell várni és hogy soha nem pontosak! Uraim, ideje összekapni magukat!

Szeretném megköszönni továbbá egy kedves fiatalembernek a támogatást és bíztatást, amit mi sem mutat jobban, mint hogy "Hajrá JENNI" rajtszámban virított egész este.

Nem igazán tudtam meghálálni a belém vetett bizalmat, hiszen a katasztrofális 95. helyen végeztem, de ez azt jelenti, hogy 2 perccel megjavítva az eddigi rekordomat, 27:45:40-tel értem célba, ami azért kárpótol a csúfos vereségért.

A szervezőknek köszönjük az ötletet, a lebonyolítást, a hangulatot és a pogácsát is, valamint gratulálok a győztesnek, kiscsapatunk büszkeségének és mindenkinek, aki vállalta a megmérettetést!

Aki még nem hallott róla, hadd mutassam be a kiskutyámat, Maggiet. Ő egy 8 éves Border Collie kutyus, rettentően nagy mozgásigénnyel, sok energiával.

Néhányan az UltraBalaton after futáson már találkozhattak vele, azonban akkor még csak kísérő szerepben tűnt fel, és ameddig mi lefutottuk a körünket, az akkor még sérült Denike vigyázott rá.

Mivel a szüleim elutaztak hosszabb időre, a blöki felköltözött hozzám és most 2 hétig boldogít a pesti lakásban. Hogy lefárasszam, gondoltam, valamelyik nap kiviszem magammal a Szigetre, megmutatom neki, hogy hova jár futni a gazdi, és magammal viszem egy körre.

A suli is már javában tart, egyből jó pár beadandóval és kiselőadással színesítik a mindennapjainkat, így olykor a hajnalig tartó leckeírás áldozatává válok. Pár óra alvás után már kezdődik is a reggel, a kutya már izgatottan várja a reggeli sétát. 8 órakor az egyetemi órák is megkezdődnek, sőt, van, amikor 4ig-5ig is eltartanak. Egy ilyen nap után, mire hazaérek, nincs bennem túl sok élet, de amint belépek a lakásba, a kutyám már rohan is felém a pórázával a szájában, hogy menjünk már sétálni. És hát ki tudna nemet mondani neki? Már húzom is a futócipőm, hívom Esztert, hogy tartson velünk és irány a Margitsziget!

Kissé félve vágtam neki a szigetkörnek Maggie-vel, hiszen még soha nem futott hosszabb távot, és ugyan órákig tud a labda után rohangálni, mégis féltem, hogy nem fog tetszeni neki ez a futás dolog. De szerencsére nem így történt, egyszer álltunk meg egy gyors itatásra, és noha a vége felé már noszogatni kellett, hogy tartsa a tempót, végül teljesítette a távot.

Konkrétan 30:02-es szigetkört futottunk, ami nem a legjobb idő, de a jövő heti Futóblogos "JUST 30" elnevezésű versenyen azt hiszem, sokan megirigyelnék ezt az eredményt. Úgyhogy meg is van a taktika, ugyan órát, telefont és zenét sem lehet magunkkal vinni, na de milyen jól jön ilyenkor egy blöki, aki pont a 30-as körökre van ráállva. :) Meglátjuk, hogy lesz-e kedve rajthoz állni, de az biztos, hogy én kint leszek!

Az este további részében már nem kellett túl sokat foglalkozni az ebbel, hiszen amint hazaértünk már feküdt is le aludni, és reggelig magához sem tért. Hogy elment-e a kedve a futástól, vagy legközelebb is szívesen velem tart, az a közeljövőben kiderül!