Az egész ott kezdődött, hogy elfelejtettem időben nevezni a Vivicittára...
Ne kérdezzétek, hogy sikerült, egyszerűen mindig csak halogattam, végül amikor végre felmentem a netre, már nem lehetett nevezni. Viszont annyira Vivicitta-lázban égtem, hogy csak azért is le akartam futni azt a nyavalyás 12 kilit, úgyhogy szépen kimentem a Margit-szigetre április 1-jén és rajtszám nélkül ugyan, de lefutottam a távot a szigeten belül ide-oda cikázva, csak a feeling kedvéért. A hangulat így is óriási volt!
Na, de mi köze ennek a Perfect Week-emhez? Most kivételesen nem Barney Stinson Perfect Week-jére (7 nővel 7 nap alatt) gondolok, hanem bizony egy olyan hétre, amikor minden nap futok egy számomra közepes távot. Óriási agyalás után úgy döntöttem, hogy ez legyen naponta 8 km.
Hogy őszinte legyek, nem volt egyszerű. Még úgy sem, hogy legtöbbször a Fuss (Vissza) a Jövőbe 2-futásról már ismert Power Rangers szerkó volt rajtam.
Volt, hogy egyetem előtt fél-7-kor volt csak időm futni menni, és volt, amikor meló miatt csak este 11-kor. Konditeremben futópadon, erdőben és utcán is hagytam magam mögött néhány kilométert. Már csak egy futás volt hátra, húsvét vasárnap Nagykanizsára mentünk unokatesóimhoz, de már előre szóltam, hogy bizony ott lapul a futócucc a táskában, a fincsi sonka előtt muszáj lenyomni egy nyolcast. Idegenvezetőt is kaptam unokanővérem személyében, az ottani sportpályán végül egy 10-essel tettem pontot a tökéletes hét végére.
Azért nem valószínű, hogy ezt az átlagot fogom hozni mostantól mindig, de egy nagyon jó kis felmérés volt számomra. Nem csak az volt a lényeg, hogy izommal vagy tüdővel bírom-e, hanem hogy rá tudtam venni magam minden nap!
Így utólag visszagondolva óriási királyság volt!
