Végre elérkezett június utolsó hétvégéje, ami sokak számára csak egy átlagos hétvégét jelentett, azonban a futótársadalom számára az UltraBalatont!
Ezúttal nem egy csapatként indultunk, mint tavaly az Utánfutó Team keretein belül, hanem minden ambassador + Johny és Fruzsi is saját csapatával vágott neki a 212 km teljesítésének. Tehát összesen 10 csapattal, azaz 100 emberrel képviselték magukat az egyetemisták.
Pénteken minden nagykövet korán kelt, hogy átvegye a bérelt autóját, majd az '56-osok terén találkoztunk a csapattagjainkkal és mindenki saját ízlése szerint díszítette fel a kisbuszát. Budapest legszebb pontjait érintve egy konvojban elindultunk a Balatonra, egészen pontosan a Zánkai Gyermek és Ifjúsági Táborba, ahol az UB előtti utolsó éjszakánkat töltöttük.
Minden csapattag izgatottan várta, hogy mi is lesz majd a következő napokban, hiszen eddig csak a csapatkapitányok élménybeszámolói alapján sejthették, hogy milyen is lehet. A pénteki nap a szénhidrátfeltöltés (alias tihanyi tésztaparty)
rajtcsomag átvétel, szálláselfoglalás, eligazítás és természetesen a csapatépítés jegyében telt, amit egy hajnalig tartó bulizással koronáztunk meg.
Szombaton nem a legpihentebben, de annál lelkesebben érkeztünk meg Tihanyba, a rajtközpontba, ahol a csapatok könnyes búcsút vettek egymástól, és mindenki a saját teamjével indult útnak. Innentől kezdve volt igazán nagy felelősség a csapatkapitányokon. Láttam a társaimon, akárcsak én is, ők is kissé idegesen, aggódva irányítgatják az embereiket. Talán a nyár legforróbb hétvégéje volt ez, ezért a kilométereken kívül a forróssággal is meg kellett küzdenünk, ami komoly problémát okozott mindenki számára.
A 10 csapat kezdetben viszonylag együtt mozgott, azonban Somci és Fruzsi csapata hamar az élre állt, és a verseny hátralévő részében csak telefonon keresztül tudtuk velük tartani a kapcsolatot. Az én csapatom számára már az indulás is izgalmakkal telire sikeredett, hiszen az autónk megadta magát, ezért a +1 kisbusszal kellett folytatnunk az utunkat. A 30-40. km környékén kezdtem megnyugodni (és láttam a többi ambassadoron is, hogy ők is hasonlóan tesznek), hogy végre elindultunk, folyamatosan esszük a kilométereket, olajozottan történnek a váltások.
Úgy gondolom, hogy ezt a versenyt (főleg ilyen kánikulában) nem lehet teljesíteni a csapatod segítsége nélkül. Ahhoz képest, hogy a résztvevők 90%-a még soha nem volt ilyen versenyen, rendkívül profin oldottak meg minden helyzetet. Szerencsére nem csak saját csapatunkra, hanem a többi 9 csapatra is számíthattunk és vízzel, locsolással, szurkolással, bíztatással könnyítették utunkat. Mi Eszterke, Mesus, Heni, Denike, Bence és Luca csapataival nagyjából váltópontról váltópontra haladtunk együtt és versenyeztünk, hogy kinek sikerült előbb a váltás.
Bonyodalmakból természetesen nem volt hiány, volt olyan csapat, akinek a biciklije kapott defektet, ezáltal elhagyták a csapattagjukat, volt, akiknél rosszul lett a biciklis, és ahol konkrétan a ’dugókát’ veszítették szem elől egy éjjeli etap alkalmával, de a hála a 3 napig kitartóan velünk utazó és non-stop ébren levő fotós-kamerás stábunknak, ez is megkerült. Én konkrétan az utolsó szakaszon olyan rosszul voltam már a fáradtságtól, izgulástól és mindentől, hogy kb. nem tudtam magamról, hánytam és amikor megláttam az emelkedőt, ami a tihanyi rajtközpontba vezetett, visszafordultam, hogy én ezen biztos nem megyek fel. Ha Eszterke csapattársai nem jönnek arra, egész biztosan elbolyongok még ott egy ideig, lankásabb útvonal reményében.
A csapatom végig teljes extázisban volt, mindenki alig várta, hogy végre futhasson. A futás után sem érződött rajtuk a fáradtság, gyors frissítés után beugrottunk a kocsiba, és már rohantunk is a következő váltópontra. Közben maxon üvöltött a zene, mindenki tombolt az autóban és elég nagy feltűnést keltve érkeztünk minden váltásra. Sőt, éjjel egy 20km-es etapon, egyik csapattagunk pici 6 éves ’rajongója’ és a szülei quaddal kísértek bennünket és szirénázva jelezték, hogy érkezik a váltás. Végig kameráztuk az utunkat, hamarosan összevágom a felvételeket és azokat is közzé tesszük!
Ez a verseny a határaink feszegetéséről szól. Valahogy az, hogy ilyen körülmények között, a csapatért kell futni, mindenkiből kihozta a maximumot és olyan teljesítményekre voltak képesek, amiket nem is álmodtak volna. Volt, aki itt futotta az eddigi leghosszabb futását, valaki az eddigi leggyorsabb kilométereit teljesítette, míg megint más fájó lábakkal, sérülten abszolválta a korábbiakban bevállalt etapokat. Azt hiszem, mindenki maximálisan elégedett lehet saját magával és a csapatával is! Én személy szerint nagyon büszke vagyok a csapatomra, és külön gratulálok Somcinak és a hosszúlépés csapatának, akik töretlenül vezették a csapatok közötti versenyt és könnyedén, fél óra előnnyel nyertek.
Zárásképpen csak annyit mondok, jövőre, veletek, ugyanitt!
