A másik tédemmel zajló műtétsorozat után az orvosom nem volt biztos benne, hogy bírni fogja a futással járó terhelést. Én azonban tudtam, hogy már csak azért is futni fogok, és jelentem, minden fájdalom nélkül megy is!
A sikersztori ellenére a mostani műtét után mégis félek, hogy újra lesérülök, vagy újra a műtőasztalon kötök ki. A lábam már szépen lassan helyrejön, azonban fejben még akadnak gondok. Egy sérülés után nem csak az adott testrészedet kell megerősítened, hanem fejben is újra össze kell szedned magad.
3 hete minden egyes nap felmegyek lépcsőn a hetedik emeletre. Ez önmagában nem is lenne különös, de én az elsőn lakom és van lift! Mégis minden alkalommal úgy indulok el otthonról, hogy lépcsőn fel a hetedikre, majd le, és hazafele ugyanez. A gyógytornászom adta ezt a feladatot, én pedig végrehajtom.
Akármit megcsinálok, amit mond, ha az minimálisan is növeli az esélyét, hogy minden rendben legyen a későbbiekben. Ha azt mondaná, hogy minden reggel paradicsomlevet kell innom és utána fél óráig fejen állni, azt is megtenném. És miért? Hogy akárhogy is alakul a történetem, a végén nyugodtan elmondhassam: "Mindent tőlem telhetőt megtettem azért, hogy rendbe jöjjön a lábam!"
A 3 hónapos torna eredményeként a lábam már megerősödött, a gyógytornászom mégsem engedi, hogy fussak, és magam is tartok még tőle. Hiába látom és érzem is, hogy egyre erősebb, pl. a lépcsőzésnél mégsem merem még terhelni, és egyenetlen talajon is azonnal bizonytalanná válok. Rengetegszer tettem fel a kérdést: "miért?"
Ha egyszer erős, mégis miért nem tudom terhelni? Azt a választ kaptam, hogy a megoldást a fejemben kell keresni. Nem tudatosan ugyan, de mégis kímélem a lábam, mert nem hiszem még el, hogy rendben van, és tele vagyok félelemmel.
Hasonlót éreztem az első hosszabb futásomnál is. Az állóképességemmel soha nem volt gond a korcsolyás edzések miatt, és ott is mindig a hosszú távokat szerettem, a 10km hallatán mégis azonnal berezeltem. Nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok rá, és komolyan szükségem volt az edzőm jelenlétére és bíztatására, hogy teljesítsem a távot.
Amikor másodszor kerültem szembe ekkora távval a Budapest Maratonon, még mindig akadtak kételyek és hisztiztem is rendesen. Nem az volt a kérdés, hogy fizikailag képes vagyok-e rá, hanem hogy fejben össze tudom-e szedni magam. Akkor sikerült, azonban volt, mikor annyira eluralkodott rajtam a félelem és szétestem fejben, hogy kb a 4. km után haldokoltam, holott ez a táv már tényleg nem okozott problémát.
Úgy gondolom, hinnünk kell az orvosunkban, a gyógytornászunkban, a kezelésben, az edzőnkben, bármiben, amiről úgy gondoljuk, hogy hihetünk benne. De a legfontosabb, hogy higgyünk magunkban! Ennek így kell lennie. És bízom benne, hogy legközelebb már arról mesélhetek, hogy barátkozom újra a futással. :)
