Előttem már sokan megírták saját élményeiket, lelki vívódásukat és kihívásaikat. Hűen magamhoz megpróbálok kicsit másképp átadni nektek néhány szösszenetet a "Mik történtek az UB alatt?" kérdésre válaszolva.
Az Excel táblám eleinte egymásnak ismeretlen emberekkel volt feltöltve, de az események, a közösen átélt pillanatok úgy alakítottak minket, hogy végül jogosan mondhattuk magunkra: CSAPAT! Lényegében csak 52 órát voltunk összezárva, mégis egy közösen átélt örök élményben lehetett részünk. Aki nem volt ott, megkérdezhetné: "Mi a francért olyan nagy élmény az, hogy nem alszol és futsz?"
Megpróbálok válaszolni.
Amikor az autópályán mentünk lefelé és Deniék mellé osontunk úgy 130-al, akkor Jampi úgy döntött, hogy – finoman fogalmazva – elmutogatja a másik kocsiban ülőknek, félmeztelenül, hogy mit csinálna, este egy lány bizonyos testrészével. A vicc az egészben, hogy mikor elindította kis mutatványát, a másik kocsiból hasonló látvány tárult elénk. Nem beszéltük meg. Persze a fekete, 130 as táblát figyelmen kívül hagyó kocsik ezt nem nézték jó szemmel, mert 10 km-en át befoglaltuk mindkét sávot.
Sok nevetést és kilométert magunk mögött hagyva a füredi lejáró előtt a következő beszélgetés zajlott le: "Nah akkor itt kell lemenni... - Nem itt! - Tuti?? - Tuti!” Ez a beszélgetés persze csak arra volt jó, hogy megnézzük Siófokot! Akkor vált még pikánsabbá a történet, amikor a tükörbe pillantva azt láttam, hogy két csapat is bízott bennünk. Jöttek ők is Siófokra! :D
Az éjszaka folyamán egyhangú igent kaptam a csapatomtól arra a kérdésre, "nah egy esti csobbanás?" A vízben egy meghitt, holdfényes beszélgetés közben a lányok fejétől centikre felbukkanó Robi és Peti feje szerintem sok Zánkai emberből űzte ki az álmosságot, mivel a lányok – mint tudjuk – ilyenkor mindig sikítanak. De miért ilyen hangosan?
A kapott bort egy kerekasztal beszélgetés formájában gyorsan megittuk, hiszen Johny mondta, kezdjük meg a verseny előtti alapos hidratálást. És szót kell fogadni!
Másnap az egyik állomáson csapatom kis részével örök vagy legalábbis a következő nagy melegig, emléket állítottunk azzal, hogy a megolvadt aszfaltba hagytuk lábnyomunkat. Igen! Meleg volt!
Persze az egészet egy erre szakosodott csapatnak dokumentálnia kellett, így minden állomáson megkérdezték, "befér egy fotós hozzátok?" Embert nem hagytunk el időközben, így mindig nemleges választ adtunk. Egyszer, mikor újfent nem fértek be hozzánk, mondtuk nekik, csörögjenek rá a többi csapatra, hátha. Mesiék csapatára esett a választás. A srác elsétált telefonálni, miközben mi készültünk tovább a váltóra. Pont csörgött az én telefonom is, amit csak a vicc kedvéért Jampi vett fel. Mivel pont engem hívtak fel Mesiék helyett, így végignézhettük, ahogyan a 2 telefonáló egymástól 3 méterre egymással beszélget. Percek után vették észre...
A végére már elcsépelté vált az a mondat: "Nem találom! Elveszett a kocsiban, mert olyan nagy a kupi!" Így a legvégén megálltunk a tihanyi rév parkolójában és a 10 ember nekiesett a kocsinak. Mindent ki a betonra címszó alatt az utolsó morzsáig kipakoltunk. A szemetes túl messze volt, így a csapat egyik ügyesebbik tagja megjelent nemsokára a szokásos, zöld, kerek kukával, csak ugye azt nem szokták mozdítani. De visszavittük!
Az 52 órába rengeteg élmény, vicces sztori zsúfolódott be, így egy remek, örök emlékkel térhettünk haza. Pont jó volt!
Jah és futottunk is! De csak egy kört...
